Pákászat 

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

A pákászat az 1900-as évek első harmadáig, a lápvidékek lecsapolásáig komplex halász, vadász, növénygyűjtő életformája volt a lápok, mocsarak vidékén élő falvak lakóinak. Mivel a lápvidék lakosainak a megélhetéshez szántóföldi művelésre alkalmas területük kevés volt, elterjedt foglalkozásnak számított a pákászat.

Pákásznak nevezték azokat a lápvidék környékén élő embereket, akik kimondottan a rétből, mocsárvidékből éltek, tehát földet nem műveltek, hanem abból éltek, amit a lápvidék készen adott, begyűjtötték a természet adta kincseket.

A pákász élete a lápon

 

 

Pákászeszközök

 

 

 

A pákász a mocsarakban élt, kúp alakú nádkunyhóban, vagy nyerges tetejű földkunyhókban, s az év nagyrészét a lápon töltötte. Halászott, vadászott és gyüjtögetett.

A halat szigonnyal, varsával, hurokkal fogta meg. A vízimadarakat is különböző maga készítette hurkokkal ejtette el, s a nagyvadaknak, mint például a farkas, csapdát készített, vermet ásott, míg a repülő madarakat íjjal, hajítófával próbálta elejteni. A vízben lebegő sulyom termését botra erősített subadarabal gyűjtötték össze.

A pákász családja begyüjtötte a környezetében található ehető vízinövényeket, mint például a sulyom, a gyékény buzogányát, a pákát taplóként használták tűzgyújtáshoz, vagy párna és dunnatölteléknek dolgozták fel. Összegyüjtötték a vadmadarak tojásait, gyógynövényeket, a piócát, orvosi gyógyászatra, vagyis mindent begyűjtöttek, amit a láp adott.

A lápi ember a láp odvasfáiba telepedett méhcsaládoktól mézet is gyűjtött, de ha megbetegedett, gyógyszerét is a lápon gyűjtötte, mivel a lápvilágban ismeretlen volt a patika és a kórház is.

A gyógyszernek szánt gyógynövényeket általában a füvesember gyüjtötte be. A lápon szedett gyógyhatású növényeket gyökerestül szárította, majd porrátörte, és bőrzacskókban tárolta, s szükség esetén faggyúval, hájjal kenőccsé keverte.

Ők gyűjtötték be a piócát is, ugyancsak gyógyászati célból. Ezt úgy gyűjtötte, hogy felgyűrt nadrágszárral belegázolt a vízbe, ahol az éhes állatkák ráragadtak a lábára, majd mikor a vízből kilépett, a lábaszárát sóval beszórta, s ettől az odatapadt piócák lefordultak. A piócákat marhahólyaggal lekötött üvegekben tárolta, úgy vitte eladni.

A lápréteken gyűjtötték be a fehér mályvát (Orvosi ziliz), melyet sebgyógyításra, toroköblögetésre használtak. Ebből a gyűjtögető tevékenységből ered a pákász elnevezés is, vagyis a halász, vadász, madarász foglalkozások gyűjtőneve.

A gyűjtögető, halászó, madarászó pákászok állandó lakhelyüktől, téli szállásuktól sokszor több tíz kilométerre is elbarangoltak, ha egy-egy helyen letelepedtek, ott általában 5-6 hétig laktak, "kiélték azt a helyet, ahova telepedtek, majd továbbvándoroltak".

A láp jellegzetes hala volt a lápi póc és a lápi csík, mely utóbbi mára már teljesen kiveszett a lápból, ezt trombita alakú, vesszőből font csíkkassal, vagy varsával fogták, és eladásig másfél, két méter mély fedett vermekben gyüjtötték, s a környező falvakban, vagy a vásárokon adták el.

A pákász szerszámai 

A pákászok az Ecsedi-lápon két-háromágú bottal járták az ingólápot, amely botnak nadályozó volt a neve. De nélkülözhetetlen szerszám volt a nádvágó kasza, lápmetsző ásó, vagy a csíktök kasornya, amelybe a csíkhalat gyűjtötték, s amely az egyetlen termesztett növényükből a kabaktökből (Lagenaria vulgaris) készült, ebből készítették evő- és ivóedényeiket is.

A lápmetsző ásóval a lápos talajt ásták fel, ha ivóvízhez akartak jutni, vagy ha varsájukat akarták leállítani.

Az ivóvizet (a lápi kútból) nádszálon szívták fel a mocsárból, olymódon, hogy a tőzegrétegen ledugtak egy nádszálat, olyan mélységig, míg tiszta vizet nem értek.

A pákászok tüzet két fa összedörzsölésével gyújtottak.

A pákászok az ingoványos talajon gyékényből font, hótalpakra emlékeztető "talpalló"-ban jártak, hogy bele ne süppedjenek, a vízen nádtutajjal, bödönhajóval közlekedtek.

A láp lecsapolása után eltünt az ezerszínű vízivilág, s ez magával vonta a pákászat-nak, ennek az ősi foglalkozásnak a megszűnését is.

Pákász - a Magyar Néprajzi Lexikon szerint.

Az Ecsedi-lápon, a Nagy- és Kis-Sárréten, a Bodrog-közben a 19. sz. végéig növénygyűjtő–vadász–halász életmódot folytató emberek. 1799-ben a Füzesgyarmathoz tartozó Bucsa-puszta és Szerep között lefolyt határperben a kihallgatott 32 tanú közül 13 pákásznak mondta magát. A pákász a mocsarakban nád- és földkunyhóban lakott. Szigonnyal, vejszével, varsával halászott. Hurkokkal, csapdákkal fogta a vízimadarakat és solymászott is. Ismerte a nyilat, íjat és a hajítófát. A pákász és családja gyűjtötte az ehető mocsári növényeket, a vadmadarak tojását, tollát, a piócát és a teknősbékát. Voltak, akik darvak, kócsagok szelídítésével foglalkoztak, méheket tartottak. Ősszel megásták a gözüegér fészkét s az állatka összegyűjtött gabonáját elrabolták. A pákász nyár idején családjával együtt öt-hat hetenként változtatta települési helyét s halban, vadban gazdagabb területet keresett fel. Ide-oda vándorlásukra az oklevelek is utalnak, mert a Nagy-Sárréten gyakran említik az egyik falu határából a másikba bogdácsoló pákászokat. A pákász az ingó lápon két-három ágú bottal járt. Bocskora alá gyékényből font tányérforma talpat kötött, hogy az ingoványos talajba bele ne süppedjen. Evőkanaluk nyéllel ellátott kagyló (Anodonta) volt. Ilyen kanalak Kecskemét környékén a 15–16. sz.-i archeológiai leletek során is előkerültek. A villát nádból, a kanalasgém csőréből formálták ki. Edényeik jó része lopótökből (lat. Lagenaria vulgaris) készült. Tüzet két fa összedörzsölésével, acéllal, kovával és taplóval gyújtottak. – A pákász családi, társadalmi életéről keveset tudunk. Minden pákászkunyhót egy-egy kiscsalád lakott. A kunyhókat egymástól kellő távolságra állították fel, hogy mindegyik pákásznak elegendő halász-vadász területe legyen. A 18. sz. végéről arról is van feljegyzésünk, hogy a rétben két-három pákász együtt dolgozott. A pákász felesége a falvakat járta s lisztért gyógynövényeket, piócát, madártollat cserélt. A nagyváradi vásáron megjelenő sárréti pákászokat említi Dutka Ákos A holnap városa c. visszaemlékezésében. – Némely esetben a mocsárban náddal lefedett csónakjukba temették el őket, s temetkezési helyükhöz mondák fűződnek. A pákász-mesterség gyakran családon belül öröklődött. – A pákász-életformát csak a 18–19. sz.-ból ismerjük. Részletesen először 1858-ban Havas Sándor írt róluk. Valószínűleg a pákász-életmód a földrajzi viszonyok hatására alakult ki. A sok mocsár, árvízjárta terület, a nagy kiterjedésű nádas, vizes rét kényszerítette a parasztok szegényebb, föld nélküli rétegét, hogy ezt a földrajzi körülményekhez alkalmazkodó életmódjukat kialakítsák. A mocsárban, távol a falvaktól nyugodtabban éltek, a földesúr, a hatóságok kevésbé háborgatták őket, de megkövetelték, hogy szolgáltatásaiknak eleget tegyenek. A Nagy-Sárréten a fogott hal, csík felerészét adták a föld, a nádas birtokosának. – A pákászt a múlt század elején rétes embernek (Nagy-Sárrét), gúnyosan nádlacinak (Szeged vidéke) is említik. A pákász életmódjához hasonlított a → csikász tevékenysége. Foglalkozásukat nem is mindig lehetett elválasztani egymástól. A pákász elnevezés valószínűleg onnan eredt, hogy párnák, dunnák kitöméséhez, tűzcsiholáshoz gyűjtötték a gyékény (lat. Typha latifolia, T. angustifolia) pelyhes buzogányát, a pákát. Hasonló életmódot folytattak a Rokitnoi, az albániai mocsarak lakói. – A pákászkodást ismerjük a Kiskunságtól északra fekvő néhány faluból (Monor környéke), ahol századunk elején a falusi közösség perifériáján élt néhány család, akik rendszeres földműves munkával nem foglalkoztak. A férfiak csapdákkal fogták az ürgét, borzot, varjút. A nők növényeket gyűjtöttek. Télen jövedelmező foglalkozásuk volt a kosárkötés. – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); K. Nagy Sándor: A pákász története (Vác, 1888); Borzsák Endre: Pákászat Monoron és környékén (Ethn., 1937); Szücs Sándor: A régi Sárrét világa (Bp., 1942); Györffy István. Nagykunsági krónika (Bp., 19553); Nyiri Antal: „Pákász” szavunk története (Néprajz és Nyelvtud., II., Szeged, 1958).